Ady Endre: Léda a hajón
Hurráh, jön az Öröm hajója
És hozza Lédát már felém.
Virágos, pompás szőnyegén,
Én asszonyom, már látlak, látlak:
Hajadban a vérvörös rózsa.
Ugye kivánsz? Én is kivánlak.
Hurráh, mi rég nem láttuk egymást.
Óh, jaj, szédülök itt a parton,
Óh, jaj, most mindjárt itt leszel,
Kérdezlek majd és kérdezel
És összecsap két szomju-lélek
És fejemet kebledre hajtom.
Jaj, ne. Ne jöjj. Reszketek, félek.
Óh, jaj, mi rég nem láttuk egymást.
Ady és Léda szerelme elválások és örökös egymásra találások sorozata volt. Léda is hazajött olykor Párizsból, Ady is kiutazott hozzá, és ez a távolság erősítette, táplálta szerelmüket. Ez a messzeség tette Lédát az álmok sejtelmes, izgató asszonyává. A Léda-versek sokasága mind ebből a távollétből született. A távolból élő vágy az elérhetetlenért, az igazi asszonyért, az édes kín és az édes szenvedés, ez ad tartalmat Adynak Lédához kötődő szerelméhez, ez emeli ezt a szerelmet a hétköznapok fölé. Az első percek felemelő érzése után azonban már ott van Adyban a megszokottság, a semmi új érzése, ami új értelmet adna szerelmüknek. Ady szinte vágyik az önsanyargatás kéjére, mert ezzel teszi Lédát azzá, ami. Így tudja és így akarja megtartani őt. Szereti, mégis benne él a félelem a megszokottól. Nem akarta, hogy Léda megszokottá váljon számára, szerette volna másnak, elérhetetlennek, megismerhetetlennek látni őt. Jól tudta, ha ez az érzés eltűnik, vele tűnik Léda is.
(Claude Monet festménye)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése