Kit kövessek? Apámat vagy szerelmemet?

Mindenképpen fontos, hogy a családunk legyen az első. Azért gondolom így, mert a szerelem múlandó, sosem lehetünk benne biztosak, hogy örökké tart. A családunk mindig ott áll mögöttünk, és támogat, bárhogy is cselekszünk (jobb esetben). De erről nem tudunk mindig tiszta fejjel gondolkozni. Ha nagyon erős a szerelem, képesek vagyunk akár lemondani a családunkról is. Itt van példának Haimón és Antigoné szerelme. 
Haimón eldobta az életét, és szenvedést okozott ezzel családjának egy olyan lányért, akiért abban a pillanatban úgy gondolta, hogy nem tud élni nélküle. Pedig nem tudhatjuk, hogy mi lesz azután, hogy elveszítettünk valakit. 
Ha ismét általánosságban gondolkozunk, szerintem nem szabad a szerelem miatt szenvedést okozni azoknak, akik ott vannak mellettünk, támogatnak és szeretnek. Persze ez nem könnyű, de  úgy gondolom, hiba lenne bárkinek is Haimón példáját követnie. Az életünk amúgy is túl értékes ahhoz, hogy egy múló dolog miatt eldobjuk.

Meddig menne el elvei védelmében?

Az az ember, aki képes meghalni, csak hogy megvédjen másokat, az tiszteletre méltó, bátor és önzetlen ember, aki képes saját érdekeit háttérbe helyezni, és önzetlenül gondolkodni és cselekedni egy másik ember iránt. Hogy nekem van-e olyan meggyőződésem, amiért akár a halált is vállalnám? Talán a szeretteimért képes lennék bármit megtenni. Sokan úgy vélik, hogy az öngyilkosság egy gyáva dolog, mert így megszabadulunk a sok szenvedéstől, amit az életben kapunk. Én nem teljesen értek ezzel egyet, mert szerintem ahhoz igenis kell bátorság, hogy eldobjuk a saját életünket. Szerintem. Persze ez lehet, hogy nem teljesen így van, de én úgy gondolom, hogy az életünket meg kell becsülni, okkal születtünk erre a világra. Nagyon sok fiatalkori öngyilkosságról hallani, akik azért haltak meg, mert depresszióban szenvedtek. Erre én nem lennék képes, mert nem tudhatjuk, mikor fordul a kocka, mikor változik életünk jobb irányba. De, hogy visszatérjek az eredeti témához, vannak kivételek, amikor például egy másik ember életéért vállaljuk a kockázatot, vagy akár a halált. Igenis lehetnek olyan helyzetek, amikor saját érdekeinket hátrahagyva kockáztatjuk az életünket. Persze az sem mindegy, hogy kiért/miért. Ez lehet emberfüggő. Szeretteinkért, a hazáért, esetleg a vallásért.. Ezt mindenki maga dönti el.

Két testvér, két nőtípus

Antigoné és Iszméné két teljesen más jellem, teljesen különböző érvekkel és gondolatokkal. A mű során Antigoné érveléseit tartottam szimpatikusabbnak, mert ő egy olyan példa volt, akiről megtudtuk, hogy a családja tiszteletéért bármire képes, még az önfeláldozásra is. Az, hogy megadja testvérének a végső tiszteletet, számára természetes volt, még ha meg is tiltották. Nem tartott a büntetéstől, csak a saját feje után ment, még testvére meggyőző szavait is figyelmen kívül hagyta. Ilyenkor néha belegondol az ember - vajon én is így döntöttem volna? Az lehet, hogy Antigoné jelleme szimpatikusabb volt, de én, személy szerint, nem biztos, hogy eldobtam volna az életemet hogy megvédjem a családom becsületét. Iszméné szerint ők tartoztak annyival, hogy fennmaradjon a családjuk többi tagja. Én ezzel a gondolattal is egyet értek. Hogy ha arról kéne dönteni, hogy én hogy cselekedtem volna ebben a helyzetben, nem tudnék egyértelmű választ adni. Hogy ha a két nőtípust nézem, akkor viszont Iszméné az, aki típusban közelebb áll hozzám.